- A KEZDET - A televízió, vagyis a "távolbalátás" története valamikor 1883-ban ( egyes források szerint 1884-ben ) kezdõdött Németországban. Ebben az idõszakban álmodta meg PAUL NIPKOW német mérnök az elsõ képtovábbításra alkalmas elektromos képletapogató készüléket. Azért mondhatjuk, hogy csak "megálmodta", mert képet sohasem tudott közvetíteni, de ne szaladjunk elõre. Nipkow nagy érdeme, hogy kitalálta a képet sorokra, azon belül pontokra kell bontani ahhoz, hogy elektromos jelként továbbítani lehessen kábelen keresztül. 1883-ban szabadalmaztatta mechanikus televízióját, amelynek alapelve ugyanaz volt, mint a mai televízióé. A képpontok fényét villamos jellé kívánta átalakítani, a vevõállomáson pedig a jeltõl függõen változó fényerejû lámpa fényét ismét képpontokká, a képpontokat pedig összefüggõ képpé visszaállítani. Mind a felbontást, mind az összerakást egy mechanikus eszközzel, az úgynevezett Nipkow-tárcsával akarta elvégezni. A Nipkow-tárcsán spirális alakban yukak vannak, annyi lyuk, ahány sorra akarjuk a képet felbontani. Elõször a legkülsõ lyuk fut végig a képen, ez lesz az elsõ sor. Utána az egy sor távolsággal beljebb levõ lyuk fut végig, letapogatja a második sort, és így tovább, egészen a kép aljáig. A tárcsa mögött fényérzékeny ellenállást, szeléncellát akart elhelyezni, amely a fényimpulzusokat áramimpulzusokká alakítja. A vevõ szintén Nipkow-tárcsa, amely hajszálpontosan együtt forog az adó tárcsával, mögötte egy villanylámpa mindig olyan fényerõvel villan fel, amekkora az adó tárcsájával éppen letapogatott képpont megvilágítása. Elvben a dolog lehetségesnek látszott. Volt már fényérzékeny szeléncella, izzólámpa, amelynek fényereje az átfolyó áramtól függ, voltak szinkronmotorok, amelyek azonos váltakozófeszültséggel táplálva egyforma sebességgel forognak. Elvben lehetségesnek látszott, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan volt. A szeléncella és az izzólámpa túl lassú, “lusta” a jelek követésére. Gondoljuk meg: ahhoz, hogy egyáltalán fel lehessen ismerni egy képet, legalább 30 sorra kell felbontani, és egy sorban legalább 30 képpntnak kell lenni. Ez 30 x 30 = 900 pontot jelent. Hogy folyamatos, mozgó képet lássunk, másodpercenként legalább tízszer kell felvillantani a képet, azaz 10 x 900 = 9000-szer kellene változni a lámpa fényerejének. Erre az izzólámpa nem képes, szerencsére még a váltakozóáram másodpercenkénti 100 változását sem tudja követni, hanem szép egyenletesen izzik. A Nipkow-tárcsák egyforma forgatása sem egyszerû: nem csupán egyforma gyorsan kell forogni a hatalmas, nehéz tárcsáknak, hanem pillanatnyi helyzetüknek mindig pontosan meg kell egyezni, az eltérés nem lehet nagyobb egy képpont-távolságnál, azaz 1/900-ad fordulatnál! Ráadásul mindez a lehetõ legprimitívebb TV-kép lenne. 30 soros képbontásnál éppen csak fel lehet ismerni egy emberi arcot, másodpercenkénti 10 képváltásnál pedig a mozgás egyenetlen, darabos. A mai TV 625 sorra bontja a képet, a képváltások száma 25, a továbbítandó jelek száma másodpercenként több mint 10 millió! Nipkow találmánya kapcsán érdemes elgondolkodni azon, hogy a mechanikus televízióval, a fényképészettõl és a filmezéstõl függetlenül egy egészen új technikai képalkotó eszköz született, amely ráadásul elektromos képeket sugározhatott volna, de erre még 30 évet várnia kellett a német mérnöknek.